Il comportamento predatorio nel cane (Canis familiaris) örökbefogadása
Ismeretlen · Felnőtt · 7 évek
Vasárnap, 2019. március 24-én mentettük ki egy tevegyűrűt, amelyet kutyával támadtak meg, és közöltük a szociális média használatával (mint mindig ilyen esetekben), hogy azok, akik, mint mi, kutyával élnek, figyelmesebben sétáljanak olyan területeken, ahol vadállatok is élnek. Jobb lenne ezen a területen a kutya kikötésére, mint egy állat halálával... Jó? Nem. A szociális média úgy döntött, hogy a hír "hamis"; nem volt kutya, amely megitta a tevegyűrűt; hanem egy vadászkutya, amely "nagyon erősen" fokozta azt; egy vadász volt; kitaláltuk a történetet, hogy pénzt gyűjtsünk; a mi kutyánk ezt nem csinálja (és ez mit jelent?); a mi kutyánk csak "játssza" a vadállatokkal, üldözi őket, nem öli meg őket. És még sok más abszurdum, amelyek célja az volt, hogy indokolják a kutyák séta alatt történő kikötés nélküli vezetését, bármilyen körülmények között, függetlenül attól, hogy milyen előkészítést végeztek várható helyzetek kezelésére. Egy másik részlet: sajnos a tevegyűrű, aki két kicsi kutyával volt terhes, meghalt. A bejegyzéshez kapcsolódó többi megjegyzés közül néhányat kiválasztottunk, amelyeket tovább kutattunk. Az első a házi kutya ragadozó viselkedéséről szól. Kitalálta-e a Miletta állatmenhely? Csak bizonyos fajtákban van jelen? Nem egyensúlyos kutyának minősíthető egy ragadozó hajlammal rendelkező kutya? Megkérdeztük Dr. Emmanuela Diánát, etológust és zooantropológust.[vc_row css_animation=”fadeIn” css=””][vc_column][vc_row_inner][vc_column_inner][vc_custom_heading text=”A ragadozó viselkedés a kutyában (Canis familiaris)”][vc_column_text] [/vc_column_text][/vc_column_inner][/vc_row_inner][vc_row_inner][vc_column_inner width=”1/2″][vc_column_text] A ragadozó viselkedés egy ösztönös viselkedés, amely része a kutya etogrammájának, vagyis a fajra jellemző normál viselkedések könyvének. Mint minden ösztönös viselkedés, a ragadozó viselkedés során megfigyelhető a kutya reakciója különböző stimulusokra, mivel az állat reakcióthreshold értéke változhat a környezeti körülményektől és a szubjektum fiziológiai állapotától. Az ösztönös viselkedések egy adaptációs forma, és a fajra jellemző viselkedések felelnek meg. Két fő komponensük van: Appetitív vagy kereső viselkedés: egy komponens, amely változhat egy egyéntől egy másikra Végleges cselekvés: a genetikailag programozott komponens A házi kutya (Canis familiaris) a farkasnak (Canis lupus) való eredetéből származik, és mindkettő ragadozó. Megtalálják áldozataikat közvetlenül, és mivel nagy részét ebben a tevékenységben töltik, gyakrabban mutatnak "viselkedési mintázatokat", amelyek a vizsgálati rendszerrel kapcsolatosak, mint bármely más rendszer (Scott és Fuller, 1975). A házi kutya továbbra is technikákat használ arra, hogy elkerülje, hogy az áldozata észrevegye őt, például felállva szellő irányába marad, és tetemeiken gurul, hogy eltompítsa a szagát, a lábközti mirigyek szagával határolja meg a területet, illetve vizelettel vagy széklettel jelez utat köveken (Boitani, 2000). A farkasok általános vadászok, amelyek különböző típusú áldozatokat kerestek, és bármilyen elérhető táplálékforrást fogyasztanak (Scott és Fuller, 1975): a farkas étrendje hús, de tartalmaz egy mennyiséget növényekből, például növényekből, gyümölcsökből és rovarokból. (Mech, 1970). A vadászat megkezdése előtt a vadászdombok egyfajta társas viselkedést mutatnak, amely hasonló a farkasokhoz. Murie (1944) a farkas rituáléját így írta le: "jelentős ceremónia gyakran előzi meg a vadászat kezdetét: általában széles körű részvétel és sok nyávogás." A vadászdombok esetében Estes és Goddard (1967) hasonló viselkedést írtak le: "a játék és a vadászat egyre vadabbá válik, és a kutyák együtt keringve és egységesen kiáltva érik el a csúcspontot". Ezek után a csapat tagjai kijönnek, hogy keresni kezdjék az áldozatot. A kutya eltérő típusú ragadozó agressziót mutat attól függően, hogy milyen típusú áldozatot vadászik. Kis áldozatok esetén a sorrend meglehetősen konzisztens egy egyéntől egy másikra: a kutya ugrás közben a lábait együtt tartja, függőlegesen, a fülei függőlegesen állnak, a hátsó részen a szőr felfelé áll, majd a két elől lép a zsákmányra. Ez az ugrás többször megismétlődik, amíg a zsákmány mozgásképtelen. Ezután a fogakkal megragadja, és erősen megrázza, ami nyaktörést okoz (Pageat, 1999). Nagy áldozatok esetén csoportos vadászat figyelhető meg, amelynek menete a hierarchia szervezetétől függ. Az áldozatot egy keresési fázis után azonosítják, ami meghatározza a menekülését. Ez a menekülés az a tényező, amely triggereli a kutyában a későbbi ragadozó viselkedést. Egy mozdulatlan áldozatnak minden esélye megvan, hogy figyelmen kívül maradjon. A keresési fázus után egy futás következik, amely az áldozatot rákényszeríti, hogy megálljon és szembenézzék a üldözőikkel. Amikor ezt a célt elérik, a kutyák harapnak az áldozat hátsó részén, majd több harapással megölik.
Olvasd el az eredetit (it)
Venerdì 22 marzo 2019 abbiamo soccorso una capriola predata da un cane e ne abbiamo dato notizia sui nostri social (come facciamo sempre in questi casi) chiedendo più attenzione alle persone che, come noi, convivono con i cani, durante le passeggiate in aree abitate anche animali selvatici. Meglio una passeggiata al guinzaglio, in queste aree, piuttosto che un animale morto… no? No. I social hanno stabilito che la notizia era “fake”; non era stato un cane a predare la capriola; era un cane di un cacciatore, che lo aveva incitato “fortissimo”; era stato un bracconiere; ci eravamo inventati la notizia per stimolare donazioni; il proprio cane quelle cose lì non le fa (e quindi?); il proprio cane “gioca solamente” con i selvatici rincorrendoli, non li uccide mica. E tante altre bizzarrie, tutte volte a giustificare le passeggiate con i cani senza guinzaglio, indipendentemente dal contesto e dalla preparazione che si ha nella gestione di imprevisti e situazioni di emergenza. Nel frattempo purtroppo la capriola, che era anche incinta di due cuccioli, è morta. Tra i vari filoni di commenti ai post, ne abbiamo individuati alcuni che abbiamo deciso di approfondire. Il primo riguarda l'istinto predatorio / motivazione predatoria nel cane domestico. Se l'è inventato Rifugio Miletta? È presente solo in alcune razze? Un cane con istinto predatorio non è un cane equilibrato? Abbiamo chiesto spiegazioni alla Dottoressa Emmanuela Diana, consulente Etologa e Zooantropologa. Il comportamento predatorio è un comportamento istintivo che fa parte dell'etogramma del cane domestico, ovvero del catalogo dei comportamenti normali che caratterizzano la specie. Come tutti i comportamenti istintivi, nell'azione predatoria si può osservare una risposta diversificata del cane in rapporto ad uno stesso stimolo, in quanto la soglia di reazione dell'animale varia in rapporto alle condizioni ambientali e allo stato fisiologico del soggetto. I comportamenti istintivi sono una forma di adattamento e corrispondono ai comportamenti caratteristici di una specie. Essi presentano due componenti principali: Comportamento appetitivo o di ricerca: componente variabile da un soggetto all'altro Azione finale: componente non variabile e geneticamente programmata Il cane domestico (Canis familiaris) trae le sue origini dal lupo (Canis lupus) ed entrambi sono animali predatori. Essi trovano le loro prede cercandole direttamente e, dato che spendono la maggior parte del tempo in questa attività, essi mostrano i “pattern” comportamentali relativi al sistema investigativo più frequentemente di tutti gli altri sistemi (Scott e Fuller, 1975). Il cane domestico utilizza ancora oggi le tecniche per non farsi notare dalle prede, ad esempio tenersi sopravvento e rotolarsi su carogne per dissimulare il proprio odore, scalciare per marcare il territorio con l’odore delle ghiandole interdigitali, marcare con l’urina o lasciare escrementi su sassi (Boitani, 2000). I lupi sono cacciatori non specializzati che cacciano diverse tipologie di prede e si cibano di qualunque fonte di nutrimento disponibile (Scott e Fuller, 1975): la dieta del lupo è costituita da carne, ma anche da una quantità di vegetali quali erbe, frutti e da insetti. (Mech, 1970). Prima di cominciare una battuta di caccia, i cani da caccia ingaggiano come i lupi un tipo di comportamento sociale molto simile. Murie (1944) ha descritto il rituale dei lupi come segue: “una considerevole cerimonia spesso precede la partenza per la caccia: in genere c'è una generale compartecipazione e molto scodinzolamento”. Per i cani da caccia, Estes e Goddard (1967) hanno descritto un comportamento simile: “gioco e caccia tendono a diventare progressivamente più selvaggi e ad attraversare un climax in cui i cani girano in tondo insieme e lanciano richiami all'unisono”. Dopo queste cerimonie di gruppo i membri escono alla ricerca della preda. Il cane presenta diversi tipi di aggressività predatoria a seconda del tipo di preda che caccia . Per le prede di piccola taglia, la sequenza è considerevolmente costante da un soggetto all'altro: il cane salta a piedi uniti, verticalmente, orecchie dritte, pelo della regione dorso lombare eretto, e ricade con i due arti anteriori sulla preda. Il salto si ripete più volte, fino a quando la preda viene immobilizzata. Essa viene poi afferrata con le mascelle e scossa vigorosamente, provocandone la frattura del collo (Pageat, 1999). Per le prede di grandi dimensioni, si osserva una caccia in gruppo, il cui svolgimento dipende dall'organizzazione gerarchica. La preda è identificata dopo una fase di ricerca, che determina la fuga della stessa. Tale fuga è il fattore che determina lo scatenamento del successivo comportamento predatorio nel cane. Una preda che resta immobile ha tutte le possibilità di essere ignorata. Dopo la fase di ricerca segue una corsa che mira a costringere la preda a fermarsi e ad affrontare i suoi inseguitori. Quando tale obiettivo è raggiunto, i cani mordono la preda, prevalentemente ai posteriori quindi uccisa con morsi diffusi e alla gola. Rispetto alla tecnica predatoria nel lupo che è raffinata ed essenziale, nel cane domestico si osserva poca esperienza, dovuta in particolare a un mancato percorso di apprendimento, e azioni di natura istintiva. La tecnica è grossolana e disordinata, i morsi sono casuali e disseminati su tutto il corpo, imprecisi, tali da causare gravi lesioni lacere da scuotimento sulle masse muscolari; la scena dell'aggressione si presenta confusa con spargimento di peli e con un elevato numero di capi feriti (in caso di abbondanza di prede). Rispetto al parente selvatico, i cani quasi mai attaccano per fame e spesso non mangiano gli animali uccisi . Se consumano le prede, preferiscono le parti muscolari e spesso mangiano gli animali ancora vivi. Il comportamento predatorio è un comportamento difficilmente sopprimibile, perché istintivo . L'educazione può in parte aiutare a migliorare la gestione ed interessa in particolare la componente variabile del comportamento istintivo, ma anche in questo caso non è possibile annullare il comportamento predatorio . Significherebbe agire contro natura, snaturare il cane, e questo non è possibile . Per questa ragione sono fondamentali la prevenzione, il controllo e la valutazione del contesto da parte del proprietario, ricordandosi che tale comportamento è favorito dalla stimolazione ambientale, dalla pulsione predatoria, ma può essere peggiorato da un deficit di socializzazione . Con la selezione artificiale l'essere umano ha provocato delle modificazioni relative all'istinto predatorio nel Canis familiaris , in particolare differenze tra i gruppi di razze. Nei diversi contesti storici e geografici l'essere umano ha infatti selezionato il cane per renderlo utile nei diversi compiti (caccia, guardia, difesa, conduzione delle greggi ecc) scegliendo per la riproduzione quei soggetti che presentassero le caratteristiche morfologiche e comportamentali più adatte. Nell’ambito dell’istinto predatorio si osservano delle variazioni sia rispetto all’antenato selvatico che tra le diverse razze canine. Le sequenze predatorie di cattura e consumo della preda che nel
Megjelent 5 hónappal ezelőtt
