Câine Mic, Suflet Mare, Inimă Cât Un Munte örökbefogadása
Keverék fajta · Férfi
Ma elmesélem neked a kutyámról. Egy egyszerű történet egy kutyáról, még egyszerűbb. Egy kutya, aki annyira hosszú ideig élt, hogy azok számára is, akik nem jutottak el oda. Csapkodó volt, de nagyon szeretett. És azt hiszem, hogy ha szeretni tudsz, már csaknem felesleges megmondani, hogy őszinte vagy. Sokáig volt nálam. 2009-ben, karácsonykor. Kicsi volt, mint egy gyapjúgolyó. Piszkált a padlón. Kiöntötte a tejcsészét. Rövid idő alatt barátok lettünk. Kisebb volt a tenyeremnél. Valójában semmi rosszat nem csinált, de a jelenléte mindenhol érezhető volt. A jellegzetes, heves és zavaros ugatásával mutatta magát. Igen, amikor a házban volt, amíg egy kicsit megnőtt és elhatározta, hogy szembenézzen a világgal, néhány toalettpapírtekercset felhasznált. Mit számított, hogy rendetlen volt? Jót mulatott, és ennyi volt a lényeg. Értelmes volt-e elmondani, mikor nagyobb kutyák verte, ő csak a háta alá fordult, és nem harcolt vissza? Csak "aaaa" -ként ugatott, majdnem emberien. Vagy amikor egy szomszéd kályhájába került és eltépett egy lábát? Az egész életében viselt egy szerencsétlen sebhelyet. Vagy amikor egy autó ütötte meg, és nem mozdulni tudott, de olyan keményen erőlködött, hogy felállt, csak nekem, alig, a lábán, remegve minden ízületében, csak hogy játszhasson? Vagy amikor kanállal etettem, mert különben nem közeledett az ételhez, amikor lázas volt? Ő élte a pandémiát saját módján. De mesélek neked valamit mást is. Először is szeretnék egy kis kontextust adni. Süket vagyok. És nem említettem volna, ha teljesen értelmetlennek nem tartom. Ez az első alkalom volt, amikor egyedül utaztam egy helyről egy másikra. Legyünk őszinték, a mezőben élek, és a nagymamám udvara nem messze van tőlem. Talán 100 méter körül. Március közepén történt. Martinnak hívták, ez a neve, nem ment tovább, mint az utcánk – talán 15 méterre. Ott találkozott más kutyákkal, boldogan csevegett, vagy megalázott volt mások által. Egy kicsit megijedve, a botommal elkezdtem elindulni a nagymamám ház felé. Nagyon hideg volt, mindent óvatosan figyeltem. Egy ponton, amikor előreesett, hallottam egy kutyát, aki utánam jött. De mondtam, hogy ne figyelj rá. Ha van egy bot a kezedben, félreérthető lehet egy kutyának, és lehetséges, hogy támadni próbál. Találkoztam egy szomszéddal, aki üdvözölt: – Nem tudom, mondtam, talán az utcáról. Azután, hogy üdvözlöttem a szomszédot, folytattam útjamat a nagymamám ház felé. A kutya követte engem. Röviden szólva, amikor odaértem, bejutottam a kapun, a kutya is próbált bemenni. De Paulică, a nagymamám kutya, határozottan védi a területét. Igen, ő volt. Martin. Utánam jött. Még mindig nem tudom, mi járt a fejében. Ő, aki nem ment messzebb, mint 15-30 méterrel otthonról... Így volt, csak egyszer, a Temu egyetlen segítő kutyája. Lehet, hogy még a „Made in China” címke hiányzott. Ez a története, nem az enyém. 15 évig élt, de beteg volt, szenvedett, de mindig olyan vidáman maradt, mint mindig. Ez egy falusi történet egy kis, botladozó kutyáról, de – mint mondtam – őszinte és barátságos, bátor, de féltékeny is. És nem, soha nem hívtam a híres mondást „Bátran, a Bátor Kutya” sorából. Soha nem nevetett meg. A legboldogabb volt, amikor csak a kezedet rátetted rá, és ő hátravetette magát, hogy megsimíthasd. Mellette más kutyák is éltek: Sasa, Sasa kettős, egy másik kutya anélkül, hogy nevet adtak volna neki, és most az ostoba. Ismertek több neven: Ursu, Sátán, Codrin. Igen, ennyi. Mindenki adott neki akaratot, zavarták, játszottak vele. De ő mindig türelmes volt, és nyugtalanul morgott, amikor mások próbálták elvenni az ennivalóját. Áthaladtak az életén, és az enyémen is, de ő hagyott a legmélyebb nyomot. „Kis kutya volt, de nagy szíve. Megmutatta nekem, mi az feltétel nélküli szeretet, a határtalan lojalitás, és a hatalom, ami felhajthat, még akkor is, ha az élet próbál megdönteni. Mindig felállt értem. És végül, amikor úgy érezte, mennie kell, csendben ment el. Nem akarta, hogy bárki látja szenvedését. Martin több volt egy kutynál. Barátom volt, lojális, szeretetteljes és bátor. Hiányzik, öreg barát!”
Olvasd el az eredetit (ro)
Astăzi îţi voi povesti despre câinele meu. O poveste simplă despre un câine şi mai simplu. Un câine care a trăit cât pentru toţi cei care nu au rezistat. A fost prostănac, dar a iubit foarte mult. Şi cred că a spune că eşti sincer când iubeşti e deja pleonasm. L-am primit de mult. Prin 2009, de Crăciun. Era mic, cât un ghemotoc. A făcut pipi pe podea. A vărsat castronul cu lapte. Ne-am împrietenit rapid. Era mai mic decât palma mea. Nu prea a făcut năzbâtii, dar prezenţa i se simţea peste tot. Se făcea cunoscut prin lătratul lui caracteristic, ascuţit şi haotic. A, da, bine, cât a stat în casă, până a mai crescut un pic şi s-a hotărât să înfrunte lumea, a sfâşiat câteva role de hârtie igienică. Ce-i păsa lui că făcea mizerie? Se distra şi aia era tot ce conta. Are sens să povestesc când alţi câini mai mari îl băteau şi el doar se întindea pe spate fără să muşte sau să riposteze? Striga doar „aaaa” aproape uman. Sau când s-a prins în laţul unui vecin şi şi-a sfâşiat coapsa? A rămas cu cicatricea aia nenorocită pentru toată viaţa. Sau atunci când l-a lovit o maşină şi nu a mai putut să se mişte, dar s-a forţat atât de tare, că s-a ridicat doar de dragul meu, cu greu, în picioare, tremurând din toate încheieturile, doar ca să se joace? Sau când l-am hrănit cu linguriţa, că altfel nu se apropia de mâncare, atunci când a avut febră? A resimţit şi el pandemia în felul lui. Dar am să-ţi povestesc altceva. Înainte de toate, vreau să-ţi dau un pic de context. Sunt nevăzător. Şi nu aş fi specificat asta dacă nu ar fi avut absolut deloc sens. Era printre primele dăţi când am mers singur dintr-o locaţie în alta. Ce-i drept, stau la ţară, iar curtea bunicii nu e foarte departe de a mea. Să tot fie vreo 100 şi ceva de metri. Era pe la jumătatea lunii martie. Martin, că aşa îl cheamă, nu mergea mai departe de străduţa noastră – să fie vreo 15 metri. Acolo se întâlnea el şi sporovăia vesel sau îşi lua bătaie de la ceilalţi fraieri. Un pic panicat, mi-am luat bastonul şi am plecat către casa bunicii. Era destul de frig, eram atent la tot ce mişca. La un moment dat, tot înaintând, am auzit că un câine vine după mine. Dar am zis să nu îl bag în seamă. Atunci când ai baston în mână poate părea o armă pentru un câine şi e posibil să te atace. M-am întâlnit cu un vecin care m-a salutat: — Nu ştiu, am zis, o fi al străzii. După ce mi-am salutat vecinul, am continuat să merg spre bunica. Câinele se ţinea scai după mine. Ca să nu o mai lungesc mult, când am ajuns acolo şi am intrat pe poartă, a dat să intre şi câinele. Dar Paulică, câinele bunicii, voia neapărat să îşi apere teritoriul. Da, era el. Martin. Venise după mine. Nu înţeleg nici acum ce a fost în capul lui. El, care nu se deplasa mai mult de 15-30 de metri de casă… Aşa a fost el pentru o singură dată, unicul câine ghid de pe Temu. I-ar mai fi lipsit şi eticheta cu Made in China. Asta e povestea lui, nu a mea. A trăit 15 ani, dar s-a îmbolnăvit, s-a chinuit, şi a rămas la fel de vesel ca întotdeauna. E o poveste de la ţară cu un câine mic şi prostănac, dar – aşa cum am spus – sincer şi simpatic, curajos dar şi fricos totodată. Şi nu, nu-i spuneam replica celebră din „Curaj, Câinele cel fricos”. Nu m-a făcut niciodată de râs. Era cel mai fericit când doar puneai mâna pe el, şi se rostogolea cu burtica în sus, doar ca să îl mângâi. Pe lângă el au mai trăit alţi câini: Saşa, Saşa Doi, un alt câine fără nume, şi tembelul pe care îl am acum. E cunoscut sub mai multe nume: Ursu, Satana, Codrin. Da, atât s-a putut. Toţi i-au redat cheful de viaţă, l-au chinuit, s-au jucat cu el. Dar el era răbdător ca de fiecare dată şi mârâia nervos când ceilalţi încercau să-i ia mâncarea. Au trecut prin viaţa lui, şi a mea, însă el a lăsat cea mai puternică amprentă. „A fost un câine mic, dar cu o inimă mare. Mi-a arătat ce înseamnă iubirea necondiționată, loialitatea fără margini și puterea de a te ridica, chiar și atunci când viața încearcă să te doboare. el s-a ridicat mereu pentru mine. Și, la final, când a simțit că trebuie să plece, a făcut-o în tăcere. Nu a vrut să îl vadă nimeni suferind. Martin a fost mai mult decât un câine. A fost prietenul meu, loial, iubitor şi curajos. Mi-e dor de tine, bătrâne!
Megjelent 3 hónappal ezelőtt
