Grace örökbefogadása
Rhodesian Ridgeback · Nő · Felnőtt · 5 évek
Szia... itt vagyok... még mindig egy kicsit ideges vagyok, hogy beszéljek, úgyhogy talán halkabban fogok beszélni... Most a DOA-ban lakom. Ide kerültem, mert az előző gazdáim... nos... nem gondoskodtak jól rólam. Nem csak rólam, hanem a többi családtagomról sem. Próbálok nem túl sokat gondolni rá, de... néha még mindig látszik rajtam. Valójában nagyon visszafogott vagyok. Új emberek... nagyon félek tőlük. Szeretnék eltűnni egy kicsit, hogy ne lássanak. Mondják, hogy újra tanulnom kell megbízni, de ez időbe telik. Sok időbe. Néha segít egy ajándék, de még azt is gyakran nem merem elfogadni. Olyan stresszes, hogy megremegek a lábaim. Van olyan is, amit még sosem láttam vagy csináltam. Fölfelé vagy lefelé menni egy lépcsőn...? Nem, még mindig nem merem. És a lift... ó, nem. Bejövök, de amint mozogni kezd, leülök a lábaimra. Olyan érzés, mintha elmosódna alattam a föld. Játék a labdával? Nem tudom ezt. És erős zajok? Olyan rémültség tör rám, hogy a testem megfeszül. TV vagy rádió... számomra olyan, mint egy hirtelen zajló viharfelhő. És egy parapén... mi is az? Még sosem láttam ilyet! És őszintén remélem, hogy nem közelít olyan közel. Tehát itt mondják, hogy még egy kis projektként tekintenek rám. De komolyan próbálkozom. Olyan nagyon szeretném megtanulni, hogy az emberek biztonságosak. Hogy már nem kell félnem. Hogy egy nap lehet egy puha ágyam, és valaki, aki türelmes velem. Talán te vagy az a valaki, aki hagyja, hogy lassan hozzászokjak a dolgokhoz. Valaki, aki nem nyomja, hanem suttog: "Vedd magadnak a időt. Biztonságban vagy." Remélem... Addig itt leszek, egy kicsit remegve, de ugyanakkor egy kicsit reménykedve.
Olvasd el az eredetit (nl)
Hoi… ik ben het… Ik vind het nog een beetje spannend om iets te zeggen, dus misschien praat ik een beetje zachtjes… Ik woon nu even bij DOA. Ik ben hier terechtgekomen omdat mijn vorige baasjes… tja… niet zo goed voor mij zorgden. Voor mij niet en voor de rest van mijn familie ook niet. Ik probeer er niet te veel aan te denken, maar… soms kun je het nog een beetje aan mij zien. Ik ben namelijk best verlegen. Nieuwe mensen… die vind ik heel erg eng. Dan kruip ik het liefst een beetje weg, zodat ze me niet zien. Ze zeggen dat ik weer moet leren vertrouwen, maar dat kost tijd. Heel veel tijd. Een snoepje helpt soms, maar zelfs dat durf ik vaak niet aan te nemen. Het is dan al zo spannend dat mijn pootjes beginnen te trillen. Er zijn ook veel dingen die ik nog nooit heb gezien of gedaan. Een trap op of af…? Nee, dat durf ik nog niet. En de lift… ojee. Ik loop er wel in, maar zodra hij beweegt zak ik door mijn pootjes. Het voelt alsof de grond onder me wegvalt. Spelen met een balletje? Dat ken ik niet. En harde geluiden? Daar schrik ik zo van dat mijn hele lijfje verstijft. Een televisie of radio… dat is voor mij nog een soort donderwolk die zomaar geluid maakt. En een paraplu… wat is dat nou weer? Dat heb ik nog nooit gezien! En eerlijk gezegd hoop ik dat hij niet te dichtbij komt. Ik ben dus nog een beetje een projectje, zeggen ze hier. Maar ik probeer echt mijn best te doen. Ik wil zo graag leren dat mensen veilig zijn. Dat ik niet meer bang hoef te zijn. Dat ik ooit misschien een zacht bed heb en iemand die geduld met me heeft. Misschien ben jij wel iemand die mij rustig laat wennen. Iemand die me niet pusht, maar fluistert: “Neem je tijd maar. Je bent veilig.” Ik hoop het zo… Tot die tijd zit ik hier, een beetje bibberig, maar ook een beetje hoopvol.
Megjelent 2 hónappal ezelőtt
